Pokłosie
Tegnap a szokásos vasárnapi vendégeinkkel moziztunk:
megnéztük Pasikowski lengyel rendező Pokłosie [Utójáték] című, rendkívül
izgalmas filmjét. Ez a film, annak ellenére, hogy a feszültebb részeinél
kimentem, mert nem bírtam elviselni a feszültséget, nagyon megrázott. A történet lényege: a
80-ban Chicagóba kivándorolt férfi hazajön az öccséhez, akiről nyugtalanító
híreket hall. Kiderül apránként, hogy a faluval szembefordulva megpróbálja
tisztázni és jóvá tenni, amit a falu teljes lakossága a háború alatt az ott élő
zsidók ellen elkövetett. Profi dramaturgia: csak apránként tudjuk meg, hogy a
falu összes zsidó lakosát, nőket, öregeket, gyerekeket is, betereltek egy házba
– épp a két fivér szülei házába – és a házat rájuk gyújtották. A falu lakossága
pedig körbevette a házat és aki menekülni próbált, azt megölték.
Az évtizedek alatt a szörnytettet hallgatás övezte, és a
megszálló németekre kenték, hogy hova lettek a zsidók, akiknek a vagyonát –
földet, házat, gépeket, ezt-azt – a falu lakosai szép egyetértésben egymás
között elosztották.
A film, amely nyilván nem egy egyedi, kivételes, kollektíven
elkövetett bűntény ábrázolása, hanem inkább egy jelenség bemutatása, nagyon is
időszerű és nem csak azért, mert az antiszemitizmus újból terjed és megpróbál
szalonképessé válni, hanem mert a rasszizmus cigányok elleni megnyilvánulása
már-már a filmben bemutatott kegyetlenségeket valósítja meg (pl. a
tatárszentgyörgyi kivégzés jellegű gyilkosság).
De most foglalkozzunk azzal, hogyan jut el oda valaki,
valakik, hogy egy ilyen tömeggyilkosságot megengedhetőnek, „normálisnak”
tartson és különösebb gátlás nélkül elkövessen? Hogy-hogy nincs lelkifurdalása,
hogy-hogy nem érzékeli a szörnytett súlyát, és hogy-hogy a múltat bolygató
kérdezősködést csak mint okvetetlenkedést éli meg?
Nagyon hatásos jelenet volt az öreg Malinowskival való
beszélgetés. A színész remekül eljátszotta, hogy az öreg parasztember nem is
érti, miért kell ekkora ügyet csinálni abból, amit a falu lakossága
egyetértésben, mintegy közérdekből, követett el.
Ezek a falusiak–gazdálkodók. Művelik a földet és állatokat
tartanak. Számukra mindennapos, normális dolog elvágni egy csirke nyakát,
leszúrni egy kétségbeesetten menekülni próbáló, az életéért könyörgő disznót.
Abból sem csinál problémát, ha a kertet vad dúlja – agyoncsapja a lapáttal a
vakondot, ha kell. Hja, ez az élet rendje. Az ember van a táplálkozási piramis
csúcsán, azt tesz a gyengébbel, amit akar.
És ha ezer éveken át sulykolják neki, hogy a zsidó–bűnös, a
zsidó felelős a Megváltó haláláért, a zsidó keresztény gyerekek vérét veszi, a
zsidó maga a Sátán, a zsidót nem kell emberszámba venni–nos akkor összeáll a
képlet: teljesen rendben levő dolog és a falu érdeke, hogy végre
megszabaduljunk a zsidótól, a kártevőtől, akár úgy, hogy rájuk gyújtjuk a házat.
Tudom, hogy amit most fogok leírni, az a kép sokaknál vakfoltra
vetül, hiába logikus a következtetés, nem fogják elfogadni, de én mégis leírom.
Közvetlen összefüggés van a húsevés és az erőszak között, és
ez a film a falusi környezettel ezt – bár a sorok közt – jól bemutatta. A
városban ugyanis nem ilyen nyilvánvaló az összefüggés: aki húst akar enni, annak
nem kell személyesen megölnie az állatot, megteszi helyette egy iparszerűen
működő vágóhíd. Falun azonban más a helyzet: látható, megélhető az erőszak és –
mint láttuk a filmben – meg is van a társadalmi következménye. Ne higyjétek
azonban, hogy az iparszerű tömeggyilkosság következmények nélkül jár. Ha
beengedjük az erőszakot az életünkbe, ha normálisnak tekintjük, hogy pl. csak
Magyarországon évente 170 millió állatot ölnek meg, akkor ne csodálkozzunk
Tatárszentgyörgyön, Srebrenicán vagy éppen Auschwitzon.
Van egy szép jelmondat, amit többféle kontextusban is
használnak, leginkább a környezetvédők: „Think globally, act locally”, azaz a
nagy elveket érvényesítsd a személyes életedben. Ha belátjuk a természet
törvényét, miszerint aki szenvedést okoz másnak, magának is el kell szenvednie
ugyanazt, akkor logikus a következtetés: ki kell szállni ebből a kegyetlen
körből, és abba kell hagyni a húsevést.
