Hattyúbál volt vasárnap

A felsőoktatási intézmények hagyományos rendezvénye az új hallgatók közösségbe 'avatása', a gólyabál. A Krisna-tudatban azonban - mint tudjuk - minden másképp van. Nem kivétel ez alól a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola sem, itt ugyanis nem gólyabál, hanem HATTYÚBÁL van.

Amint azt a főiskola rektora, Gaura Krsna prabhu szépen elmagyarázta, a védikus szemléletben a hattyú és a varjú ellentétpárja a tisztaság, a magasabb értékek iránti vonzódás, a jóság, illetve a szenny, az alantas dolgok iránti vonzódás, a tudatlanság ellentétét szimbolizálja. A varjú a piszokban szeret turkálni, a szemétdombról, a kukából táplálkozik, a hattyú viszont - a védikus szentírások tanúsága szerint - még egy hordó vízből is képes kiszűrni egy csepp tejet.

Az emberi magatartásnál ez az ellentét ott mutatkozik meg, hogy a hattyú természetű személyek képesek még a nagyon elesett, gonosz emberekben is megtalálni a szemernyi jótulajdonságot, míg a varjú természetű emberek előtt senki nem állhat meg, még a szentekben is találnak kritizálni valót.

A bál szép szimbolikája is aláhúzza, hogy amennyiben fejlődni akarunk a lelki életben, törekednünk kell a hattyú tulajdonságok kifejlesztésére: a tisztaságra, a kedvességre, a jó keresésére és a rossz dolgokkal szemben az alázatos, szelíd javításra.

A bál izgalmas műsorral folytatódott, ahol a hallgatók művészi produkciókkal fejezték ki eddigi megértésüket a főiskolán tanultakkal kapcsolatban. Minthogy a hallgatók jelentős része jógamester-szakos, nem csoda, hogy a legtöbb produkció valamilyen mozgáselemet tartalmazott.

Én is megpróbálkoztam egy produkcióval, egy Kosztolányi vers előadásával, de csúfosan belesültem. Nem ártott volna előbb egy kisebb közönség, akár egy ember előtt egyszer felmondani volna a verset - de nem így történt. A vaisnavák kegyességére jellemző, hogy a bakizás után is kedvesen megköszönték a produkciót, ami azonban nem volt méltó sem az alkalomhoz, sem a vershez. További önostorozás helyett azonban legyen szabad magát a verset idemásolnom, mivel nagyon fontos és szép versnek tartom, a költő finom megérzéssel és megértéssel ír arról, hogy az élőlényt, amely nem anyagi, hanem lelki természetű, nem lehet anyagi dolgokkal boldoggá tenni.

Kosztolányi Dezső:
BOLDOG, SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti böröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstbõl,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.