Kivételesen szép idő van idén novemberben.
Néhány facsemete elültetése céljából villámlátogatásra jöttem somogyvámosi házamba.
A látogatásról mini-videoriportot is készítettem, itt megnézheted:
2010. november 15., hétfő
2010. november 9., kedd
A guru kegye
Még 2006-ban olvastam lelki tanítómesterem, Őszentsége Srila Sivarama Swami Maharaja Vyasa-puja felajánlását Srila Prabhupadának, az ő lelki tanítómesterének.
A felajánlás nagyon szíven ütött: rámutatott arra, milyen lemondást, önfeláldozást vállal a lelki tanítómester azért, hogy megmentse az anyagi energia kötőereje fogságában vergődő lelket és visszavigye eredeti otthonába, a lelki világba, Krisnához.
Ez az írás a számomra a guru-tanítvány viszony alapvető sztenderdje lett, megfogadtam, hogy akkor kérek-fogadok el avatást, ha meg tudok felelni az ebből az írásból következő feltételeknek.
Az évek során többször találkoztam olyan Istentestvéreimmel, akik nem ismerték ezt a felajánlást, talán azért, mert eredetileg angolul van és többen nem tudnak ezen a nyelven, ezért lefordítottam magyarra. Sokaknak adtam már belőle példányt, de úgy gondolom, teljesen közkinccsé kell tenni, ezért most a blogomon közzé teszem.
Íme:
SRILA SIVARAMA SWAMI 2006. ÉVI VYASA PUJA FELAJÁNLÁSA SRILA PRABHUPADÁNAK
Kedves Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatomat. Minden dicsőséget neked!
Leülni Vyasa-puja felajánlást írni neked azt jelenti, hogy leülni és rád gondolni; rád gondolni azt jelenti, hogy arra gondolni, hogyan gondoltál te mindig a prédikálásra és hogyan prédikáltál mindig; és hogyan akartad, hogy mi mindig a prédikálásra gondoljunk és mindig prédikáljunk.
Azt mondtad, hogy a prédikálás a legjobb módszer kivívni Krisna elismerését, kegye elnyerésének kulcsa. De a prédikálás nem mentes a kockázatoktól, mert pénzt, követőket és pozíciót jelent, amelyek nagy erővel csábítják a törekvő transzcendentalistákat; azt is jelenti, hogy ellenségekké teszünk materialistákat, vallások követőit és kormányokat, melyek komoly akadályt jelentenek egy mozgalom sikerében.
És ha ez nem lenne elég veszély, a prédikálás egy személyes kényelmetlenséget is jelent, olyasvalamit, ami túl tesz a leesés és az üldözöttség kockázatán is; egy olyan nehézséget, amiről azzal kapcsolatban szól a Bhagavatam csodálatosan, hogy az Úr Siva megitta a méreg óceánt.
tapyante loka-tapena
sadhavah prayaso janah
paramaradhanam tad dhi
purusasyakhilatmanah
“Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévo Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.” (Srimad Bhagavatam 8.7.44)
Amikor brahmacariként először olvastam ezt a verset, úgy képzeltem el, hogy az Úr Caitanya missziójáért vagy keresztre fognak feszíteni, mint Jézus Krisztust, vagy úgy fognak kínozni, mint Prahlada Maharaját. “Rendben, - gondoltam - viszem a keresztet.” A prédikálás évei azonban megmutatták, hogy az az “önként vállalt szenvedés”, amiről Sukadeva Gosvami beszél, inkább a szív keresztrefeszítése, mint a testé. A szív keresztrefeszítését — melynek kínjai ugyanolyan fájdalmasak, mint amikor szöget ütnek a kézbe, vagy lándzsával döfik át a bordákat — az okozza, amikor látni, hogy bhakták visszafordulnak a Vaikuntha kapujából.
A prédikálás nem csak azt jelenti, hogy megmutatjuk az Istenhez vezető utat, hanem azt is, hogy türelmesen vezetjük a bhaktákat az odavezető úton. Ilyen útmutatást adva gyakran találom magam a lelki apa szerepében, aki közeli kapcsolatban áll lelki gyermekei kibontakozó életével. És ez az út nem mentes a veszélyektől és akadályoktól. Néha a bhakták nem bírják folytatni a háborút Maya-devivel, a fáradhatatlan ellenséggel. Néha megadják magukat az érzékek késztetéseinek és fegyverszünetet tartanak, de csak elvesznek. Néha elvesztik a hitüket az intézményben, annak vezetésében, bennem, vagy akár benned is. Néha elkóborolnak, hogy a maguk módján gyakorolják a Krisna-tudatot, de csak eltérnek.
Amikor ezek a dolgok történnek, a bhakták gyakran feladják a fogadalmaikat, a szolgálatukat, a gyakorlataikat; elvesztik lelki önbizalmukat, kritikusak lesznek, néha keserűek, s elvesztik lelki ragyogásukat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szülő, aki gyermekei lázadása miatt kesereg. Errol a hálátlanságról beszéltek a szüleim, amikor bölcsességüket ellenezve cselekedtem. Ezt a bánatot érezték. A bhakták ostobasága, makacssága, bizalom vesztése és durva szavai szívbe marcangolóak. Jiva Gosvami szavaival élve olyan fájdalmasak, mint “egy lándzsa a szívbe”. De a szívbe döfött lándzsa csak egyszer okoz fájdalmat, a halál előtti pillanatban. A kedvüket vesztett Vaisnavák látványa és hallgatása azonban újra és újra fájdalmat okoz, mert miután látom őket, tovább élek. Ez a fájdalom forró könnyekkel tölti meg a szemem, mély sóhajokat vált ki, és felveti az örök kérdést: “Hogy bírom így folytatni?”
És mindig arra a parancsodra emlékszem, hogy az utolsó pillanatig prédikáljunk; arra, hogy milyen személyes példát mutattál te ebben; és hogy garantáltad, hogy ez az önként vállalt szenvedés örömet fog okozni az Úrnak. És akkor erőt veszek a szívemen, habár az teli van sebekkel.
Így hozzád fordulok, aki mindig a prédikálásra gondolsz. Srila Prabhupada, kérlek, néha gondolj rám, jelentéktelen szolgádra, aki megtesz minden tőle telhetot, hogy prédikáljon! És amikor rám gondolsz, kérlek, záporozz rám egy kis kegyet, valami különleges gyógyírt, amely gyorsan meggyógyítja az összetört szíveket, amely eltökéltséget ad a prédikátoroknak, s amely csillapítja az önkéntesen vállalt szenvedés fájdalmát!
Szolgád: Sivarama Swami
A felajánlás nagyon szíven ütött: rámutatott arra, milyen lemondást, önfeláldozást vállal a lelki tanítómester azért, hogy megmentse az anyagi energia kötőereje fogságában vergődő lelket és visszavigye eredeti otthonába, a lelki világba, Krisnához.
Ez az írás a számomra a guru-tanítvány viszony alapvető sztenderdje lett, megfogadtam, hogy akkor kérek-fogadok el avatást, ha meg tudok felelni az ebből az írásból következő feltételeknek.
Az évek során többször találkoztam olyan Istentestvéreimmel, akik nem ismerték ezt a felajánlást, talán azért, mert eredetileg angolul van és többen nem tudnak ezen a nyelven, ezért lefordítottam magyarra. Sokaknak adtam már belőle példányt, de úgy gondolom, teljesen közkinccsé kell tenni, ezért most a blogomon közzé teszem.
Íme:
SRILA SIVARAMA SWAMI 2006. ÉVI VYASA PUJA FELAJÁNLÁSA SRILA PRABHUPADÁNAK
Kedves Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatomat. Minden dicsőséget neked!
Leülni Vyasa-puja felajánlást írni neked azt jelenti, hogy leülni és rád gondolni; rád gondolni azt jelenti, hogy arra gondolni, hogyan gondoltál te mindig a prédikálásra és hogyan prédikáltál mindig; és hogyan akartad, hogy mi mindig a prédikálásra gondoljunk és mindig prédikáljunk.
Azt mondtad, hogy a prédikálás a legjobb módszer kivívni Krisna elismerését, kegye elnyerésének kulcsa. De a prédikálás nem mentes a kockázatoktól, mert pénzt, követőket és pozíciót jelent, amelyek nagy erővel csábítják a törekvő transzcendentalistákat; azt is jelenti, hogy ellenségekké teszünk materialistákat, vallások követőit és kormányokat, melyek komoly akadályt jelentenek egy mozgalom sikerében.
És ha ez nem lenne elég veszély, a prédikálás egy személyes kényelmetlenséget is jelent, olyasvalamit, ami túl tesz a leesés és az üldözöttség kockázatán is; egy olyan nehézséget, amiről azzal kapcsolatban szól a Bhagavatam csodálatosan, hogy az Úr Siva megitta a méreg óceánt.
tapyante loka-tapena
sadhavah prayaso janah
paramaradhanam tad dhi
purusasyakhilatmanah
“Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévo Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.” (Srimad Bhagavatam 8.7.44)
Amikor brahmacariként először olvastam ezt a verset, úgy képzeltem el, hogy az Úr Caitanya missziójáért vagy keresztre fognak feszíteni, mint Jézus Krisztust, vagy úgy fognak kínozni, mint Prahlada Maharaját. “Rendben, - gondoltam - viszem a keresztet.” A prédikálás évei azonban megmutatták, hogy az az “önként vállalt szenvedés”, amiről Sukadeva Gosvami beszél, inkább a szív keresztrefeszítése, mint a testé. A szív keresztrefeszítését — melynek kínjai ugyanolyan fájdalmasak, mint amikor szöget ütnek a kézbe, vagy lándzsával döfik át a bordákat — az okozza, amikor látni, hogy bhakták visszafordulnak a Vaikuntha kapujából.
A prédikálás nem csak azt jelenti, hogy megmutatjuk az Istenhez vezető utat, hanem azt is, hogy türelmesen vezetjük a bhaktákat az odavezető úton. Ilyen útmutatást adva gyakran találom magam a lelki apa szerepében, aki közeli kapcsolatban áll lelki gyermekei kibontakozó életével. És ez az út nem mentes a veszélyektől és akadályoktól. Néha a bhakták nem bírják folytatni a háborút Maya-devivel, a fáradhatatlan ellenséggel. Néha megadják magukat az érzékek késztetéseinek és fegyverszünetet tartanak, de csak elvesznek. Néha elvesztik a hitüket az intézményben, annak vezetésében, bennem, vagy akár benned is. Néha elkóborolnak, hogy a maguk módján gyakorolják a Krisna-tudatot, de csak eltérnek.
Amikor ezek a dolgok történnek, a bhakták gyakran feladják a fogadalmaikat, a szolgálatukat, a gyakorlataikat; elvesztik lelki önbizalmukat, kritikusak lesznek, néha keserűek, s elvesztik lelki ragyogásukat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szülő, aki gyermekei lázadása miatt kesereg. Errol a hálátlanságról beszéltek a szüleim, amikor bölcsességüket ellenezve cselekedtem. Ezt a bánatot érezték. A bhakták ostobasága, makacssága, bizalom vesztése és durva szavai szívbe marcangolóak. Jiva Gosvami szavaival élve olyan fájdalmasak, mint “egy lándzsa a szívbe”. De a szívbe döfött lándzsa csak egyszer okoz fájdalmat, a halál előtti pillanatban. A kedvüket vesztett Vaisnavák látványa és hallgatása azonban újra és újra fájdalmat okoz, mert miután látom őket, tovább élek. Ez a fájdalom forró könnyekkel tölti meg a szemem, mély sóhajokat vált ki, és felveti az örök kérdést: “Hogy bírom így folytatni?”
És mindig arra a parancsodra emlékszem, hogy az utolsó pillanatig prédikáljunk; arra, hogy milyen személyes példát mutattál te ebben; és hogy garantáltad, hogy ez az önként vállalt szenvedés örömet fog okozni az Úrnak. És akkor erőt veszek a szívemen, habár az teli van sebekkel.
Így hozzád fordulok, aki mindig a prédikálásra gondolsz. Srila Prabhupada, kérlek, néha gondolj rám, jelentéktelen szolgádra, aki megtesz minden tőle telhetot, hogy prédikáljon! És amikor rám gondolsz, kérlek, záporozz rám egy kis kegyet, valami különleges gyógyírt, amely gyorsan meggyógyítja az összetört szíveket, amely eltökéltséget ad a prédikátoroknak, s amely csillapítja az önkéntesen vállalt szenvedés fájdalmát!
Szolgád: Sivarama Swami
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
