Unokám, Marcika egy éves. Vasárnap ünnepeltük a szülinapját.
Rengeteg képet láthatsz itt:
https://picasaweb.google.com/103525674115516922208/MarciElsoSzulinapja?authkey=Gv1sRgCNH-5Zyc7vjagAE&feat=email#
Mátyás
2011. március 29., kedd
2011. január 23., vasárnap
Darwin elveszett paradicsoma
Kedves olvasók,
Nem, most nem a génsebészeti úton manipulált paradicsom megnövelt polcállóságának áráról, a paradicsom-íz elvesztéséről lesz szó, hanem a paradicsom szó némileg archaikus, hogy ne mondjam, elavult, miltoni értelméről.
Kedves barátom, Isvara Krsna prabhu (van-e, ki e nevet nem ismeri? Ha van, azok viszont ismerik Tasi István néven) írt egy kedves kis paródiát. Engedelmével alább becsatolom.
Jó szórakozást!
Darwin elveszett Paradicsoma
Charles Darwin korhadt trónján üldögélt Paradicsomában. Előtte Ádám és Éva állt, mint az oktatásra váró kisdiákok.
– Bármely kábeltelevíziós előfizetési csomagot megrendelhetitek – intézte hozzájuk szavait Charles –, és megnézhetitek az evolucionista természetfilmeket. De nagyon vigyázzatok! – hangsúlyozta ujját felemelve – A természetre közvetlenül nem pillanthattok rá, és nem hallgathattok a szavára!
Ádám és Éva se nem rázták a fejüket, se nem bólogattak. Gondolkodtak. Miért nem nézhetik meg maguknak az élővilágot?
A hölgy volt a kíváncsibb természetű. Óvatosan félrenézett. Egy almafát látott a közelben, amelyen egy vastag kígyó tekergett. Éva megfogta Ádám kezét, és finoman húzni kezdte a fa felé. Alig léptek kettőt, mikor az öregúr erőteljesen rájuk szólt:
– Annak a fának a gyümölcséből nem ehettek. És ne hallgassatok a kígyóra! Ez valójában nem is kígyó, hanem egy olyan hüllő, aminek elcsökevényesedtek a lábai.
Éva oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. Odakiáltott a kígyónak:
– Te tényleg csak egy elcsenevészedett gyík vagy?
A kígyó szomorúan válaszolt.
– Nem. Én tényleg kígyó vagyok. Nekünk, kígyóknak rengeteg sajátos adottságunk van: méregfogunk, hőlátásunk, speciális koponyafelépítésünk, hatalmasra tárható állkapcsunk. Ezekre egyetlen evolucionista sem tud részletes magyarázatot adni.
Ádám odasúgta társának:
– Vigyázz, az öreg dühös lesz, ha szóba állsz vele!
Éva makacskodni kezdett.
– Miért ne? És az almát is szeretném megkóstolni! Mi van abban az almában, ami miatt tilalmas? – kiáltotta a kígyó felé.
– Almamag. – válaszolt a tekergő – Abban pedig DNS molekula, ami több száz millió nukleotid meghatározott sorrendjéből áll. De ha ezt megtudnátok, akkor képtelenek lennétek abban hinni, hogy ez véletlenül jött létre.
Éva hirtelen elengedte Ádám kezét. A Tudás Fájához szaladt, letépett egy almát, és néhányszor beleharapott. Véletlenül egy mag került a szájába. A kezébe vette és nézegetni kezdte.
– Még egy szőke nő se hinné el, hogy mindez magától alakult ki… Ádám, gyere, kóstold meg te is!
Ádám félénken pillantott a trón felé, ahol az öregúr éppen felemelkedett ülőhelyéről, és utána szólt:
– Ádám, Ádám elhagytál engemet…!
Ádám tisztelettudóan válaszolt:
– Rögtön jövök, csak elintézek egy kis családi ügyet…
Hátat fordított a trónnak, és a titokban harapott egyet Éva almájából, hogy őt is megnyugtassa. Ebben a pillanatban azonban látásmódja megváltozott, és magabiztosan a trón felé fordult:
– Atyám, hogy állíthat olyat, hogy az élővilág spontán fejlődött ki az idők során, amikor az élőlénycsoportok különleges anatómiai adottságokkal rendelkeznek, amelyeket nem lehet működőképes fokozatokon keresztül levezetni egymásból?
Darwin paprikásan válaszolt:
– Dehogynem lehet levezetni, dehogynem! A kígyóknak lába volt, csak lekopott. Ma is vannak olyan kígyók, amelyeknek haszontalan, csökevényes lábaik vannak!
A hosszútestű csóválni kezdte a fejét.
– Sssssszerintem ez ostobaság. A boáknak meg a pitonoknak persze van két apró csontléce, aminek a végén karmok vannak, de ezek nem lábak. A párosodáskor a hímek ezekkel a karmokkal ingerlik a nőstények oldalát és hátát. De erről általában nem beszélnek a darwinisták. Csak a féligazságokat szeretik, mert a valóság teljes képe ellenük dolgozik.
Éva határozottan a kígyóra nézett:
– Szerinted az öreg és körének tagjai szélhámosok?
– Inkább assssszt mondanám, hogy megtévessssztett emberek, akik már annyissssszor hallották és ismételték el az előítéleteiket, hogy maguk is elhitték.
Éva tovább nézte a kígyót, akinek nyílt szeméből őszinteség és segítő szándék sugárzott.
A szakállas már nem ült, hanem a trón mellett toporgott.
– Mondtam, hogy nem szabad a saját szemetekkel megnéznetek a természetet, most láthatjátok, mi lett belőle! Mi lesz veled, emberiség? Azonnal térjetek vissza az én tv-csatornáimhoz és iskoláimhoz!
Éva Ádámhoz fordult:
– Miért ilyen ideges a bácsi?
– Érzi, hogy a jövőben elveszítheti az egyeduralmát a közoktatásban és az ismeretterjesztésben. Csökkenhet a társadalmi presztízse, a kutatási támogatása, és be kellene vallania, hogy amiről azt mondta, hogy tudja, azt tulajdonképp csak hitte.
– Aha, értem. Szóval beleszokott a hatalomba.
Ádám visszasétált a trónhoz és Darwin szemébe nézett.
– Tudja, hogy a közoktatást a mi adónkból fogják fedezni? Nem örülnénk neki, ha a mi pénzünkön a maga spekulációját tanítanák a gyerekeinknek. Legalább annyit valljanak majd be nekik, hogy valójában nem tudják mi a helyzet, és többféle válaszlehetőség létezik.
Darwin kihúzta magát. Ódivatú, kopott mellénye zsírosan csillogva feszült mellkasán.
– Amikor kitaláltam az elméletemet, olyan jó ötletnek tűnt…
Ádám visszatérítette a valóság talajára.
– De azóta eltelt több mint százötven év. Ismerjük a sejtek belső összetettségét és mechanizmusait. A fokozatos kialakulás magyarázatának gyakorlatilag nincs többé esélye. Nézzen körül, ez a Paradicsom penészedik!
Darwin végső érvként egy pálcát húzott elő, és ütni kezdte vele az előtte lévő asztalt:
– Reproduktív izoláció! Adaptív radiáció! Populációgenetika! – harsogta a követőitől tanult evolúciós jelszavakat.
Ádám és Éva azonban nem rettentek meg. Tudták miről beszél, de már azt is értették, hogy mindezek nem magyarázzák meg az élővilág eredetét. Ádám replikázott:
– Egyszerűsíthetetlenül összetett molekuláris rendszerek! Kolosszális információmennyiség a genomban! Finomhangolt univerzális természeti törvények!
Darwin leroskadt megreccsenő székére. A földön heverő almacsutkára meredt, és maga elé motyogta:
– Mondottam néktek, hogy az csak egy lábatlan hüllő…
Éva kicsit hátrafordította a fejét, hullámos haja meglebbent a válla fölött.
– Ugyan már papa, ne kábítson bennünket.
S azzal az Igazság Földjére léptek.
Nem, most nem a génsebészeti úton manipulált paradicsom megnövelt polcállóságának áráról, a paradicsom-íz elvesztéséről lesz szó, hanem a paradicsom szó némileg archaikus, hogy ne mondjam, elavult, miltoni értelméről.
Kedves barátom, Isvara Krsna prabhu (van-e, ki e nevet nem ismeri? Ha van, azok viszont ismerik Tasi István néven) írt egy kedves kis paródiát. Engedelmével alább becsatolom.
Jó szórakozást!
Darwin elveszett Paradicsoma
Charles Darwin korhadt trónján üldögélt Paradicsomában. Előtte Ádám és Éva állt, mint az oktatásra váró kisdiákok.
– Bármely kábeltelevíziós előfizetési csomagot megrendelhetitek – intézte hozzájuk szavait Charles –, és megnézhetitek az evolucionista természetfilmeket. De nagyon vigyázzatok! – hangsúlyozta ujját felemelve – A természetre közvetlenül nem pillanthattok rá, és nem hallgathattok a szavára!
Ádám és Éva se nem rázták a fejüket, se nem bólogattak. Gondolkodtak. Miért nem nézhetik meg maguknak az élővilágot?
A hölgy volt a kíváncsibb természetű. Óvatosan félrenézett. Egy almafát látott a közelben, amelyen egy vastag kígyó tekergett. Éva megfogta Ádám kezét, és finoman húzni kezdte a fa felé. Alig léptek kettőt, mikor az öregúr erőteljesen rájuk szólt:
– Annak a fának a gyümölcséből nem ehettek. És ne hallgassatok a kígyóra! Ez valójában nem is kígyó, hanem egy olyan hüllő, aminek elcsökevényesedtek a lábai.
Éva oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. Odakiáltott a kígyónak:
– Te tényleg csak egy elcsenevészedett gyík vagy?
A kígyó szomorúan válaszolt.
– Nem. Én tényleg kígyó vagyok. Nekünk, kígyóknak rengeteg sajátos adottságunk van: méregfogunk, hőlátásunk, speciális koponyafelépítésünk, hatalmasra tárható állkapcsunk. Ezekre egyetlen evolucionista sem tud részletes magyarázatot adni.
Ádám odasúgta társának:
– Vigyázz, az öreg dühös lesz, ha szóba állsz vele!
Éva makacskodni kezdett.
– Miért ne? És az almát is szeretném megkóstolni! Mi van abban az almában, ami miatt tilalmas? – kiáltotta a kígyó felé.
– Almamag. – válaszolt a tekergő – Abban pedig DNS molekula, ami több száz millió nukleotid meghatározott sorrendjéből áll. De ha ezt megtudnátok, akkor képtelenek lennétek abban hinni, hogy ez véletlenül jött létre.
Éva hirtelen elengedte Ádám kezét. A Tudás Fájához szaladt, letépett egy almát, és néhányszor beleharapott. Véletlenül egy mag került a szájába. A kezébe vette és nézegetni kezdte.
– Még egy szőke nő se hinné el, hogy mindez magától alakult ki… Ádám, gyere, kóstold meg te is!
Ádám félénken pillantott a trón felé, ahol az öregúr éppen felemelkedett ülőhelyéről, és utána szólt:
– Ádám, Ádám elhagytál engemet…!
Ádám tisztelettudóan válaszolt:
– Rögtön jövök, csak elintézek egy kis családi ügyet…
Hátat fordított a trónnak, és a titokban harapott egyet Éva almájából, hogy őt is megnyugtassa. Ebben a pillanatban azonban látásmódja megváltozott, és magabiztosan a trón felé fordult:
– Atyám, hogy állíthat olyat, hogy az élővilág spontán fejlődött ki az idők során, amikor az élőlénycsoportok különleges anatómiai adottságokkal rendelkeznek, amelyeket nem lehet működőképes fokozatokon keresztül levezetni egymásból?
Darwin paprikásan válaszolt:
– Dehogynem lehet levezetni, dehogynem! A kígyóknak lába volt, csak lekopott. Ma is vannak olyan kígyók, amelyeknek haszontalan, csökevényes lábaik vannak!
A hosszútestű csóválni kezdte a fejét.
– Sssssszerintem ez ostobaság. A boáknak meg a pitonoknak persze van két apró csontléce, aminek a végén karmok vannak, de ezek nem lábak. A párosodáskor a hímek ezekkel a karmokkal ingerlik a nőstények oldalát és hátát. De erről általában nem beszélnek a darwinisták. Csak a féligazságokat szeretik, mert a valóság teljes képe ellenük dolgozik.
Éva határozottan a kígyóra nézett:
– Szerinted az öreg és körének tagjai szélhámosok?
– Inkább assssszt mondanám, hogy megtévessssztett emberek, akik már annyissssszor hallották és ismételték el az előítéleteiket, hogy maguk is elhitték.
Éva tovább nézte a kígyót, akinek nyílt szeméből őszinteség és segítő szándék sugárzott.
A szakállas már nem ült, hanem a trón mellett toporgott.
– Mondtam, hogy nem szabad a saját szemetekkel megnéznetek a természetet, most láthatjátok, mi lett belőle! Mi lesz veled, emberiség? Azonnal térjetek vissza az én tv-csatornáimhoz és iskoláimhoz!
Éva Ádámhoz fordult:
– Miért ilyen ideges a bácsi?
– Érzi, hogy a jövőben elveszítheti az egyeduralmát a közoktatásban és az ismeretterjesztésben. Csökkenhet a társadalmi presztízse, a kutatási támogatása, és be kellene vallania, hogy amiről azt mondta, hogy tudja, azt tulajdonképp csak hitte.
– Aha, értem. Szóval beleszokott a hatalomba.
Ádám visszasétált a trónhoz és Darwin szemébe nézett.
– Tudja, hogy a közoktatást a mi adónkból fogják fedezni? Nem örülnénk neki, ha a mi pénzünkön a maga spekulációját tanítanák a gyerekeinknek. Legalább annyit valljanak majd be nekik, hogy valójában nem tudják mi a helyzet, és többféle válaszlehetőség létezik.
Darwin kihúzta magát. Ódivatú, kopott mellénye zsírosan csillogva feszült mellkasán.
– Amikor kitaláltam az elméletemet, olyan jó ötletnek tűnt…
Ádám visszatérítette a valóság talajára.
– De azóta eltelt több mint százötven év. Ismerjük a sejtek belső összetettségét és mechanizmusait. A fokozatos kialakulás magyarázatának gyakorlatilag nincs többé esélye. Nézzen körül, ez a Paradicsom penészedik!
Darwin végső érvként egy pálcát húzott elő, és ütni kezdte vele az előtte lévő asztalt:
– Reproduktív izoláció! Adaptív radiáció! Populációgenetika! – harsogta a követőitől tanult evolúciós jelszavakat.
Ádám és Éva azonban nem rettentek meg. Tudták miről beszél, de már azt is értették, hogy mindezek nem magyarázzák meg az élővilág eredetét. Ádám replikázott:
– Egyszerűsíthetetlenül összetett molekuláris rendszerek! Kolosszális információmennyiség a genomban! Finomhangolt univerzális természeti törvények!
Darwin leroskadt megreccsenő székére. A földön heverő almacsutkára meredt, és maga elé motyogta:
– Mondottam néktek, hogy az csak egy lábatlan hüllő…
Éva kicsit hátrafordította a fejét, hullámos haja meglebbent a válla fölött.
– Ugyan már papa, ne kábítson bennünket.
S azzal az Igazság Földjére léptek.
2010. december 20., hétfő
Hattyúbál volt vasárnap
A felsőoktatási intézmények hagyományos rendezvénye az új hallgatók közösségbe 'avatása', a gólyabál. A Krisna-tudatban azonban - mint tudjuk - minden másképp van. Nem kivétel ez alól a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola sem, itt ugyanis nem gólyabál, hanem HATTYÚBÁL van.
Amint azt a főiskola rektora, Gaura Krsna prabhu szépen elmagyarázta, a védikus szemléletben a hattyú és a varjú ellentétpárja a tisztaság, a magasabb értékek iránti vonzódás, a jóság, illetve a szenny, az alantas dolgok iránti vonzódás, a tudatlanság ellentétét szimbolizálja. A varjú a piszokban szeret turkálni, a szemétdombról, a kukából táplálkozik, a hattyú viszont - a védikus szentírások tanúsága szerint - még egy hordó vízből is képes kiszűrni egy csepp tejet.
Az emberi magatartásnál ez az ellentét ott mutatkozik meg, hogy a hattyú természetű személyek képesek még a nagyon elesett, gonosz emberekben is megtalálni a szemernyi jótulajdonságot, míg a varjú természetű emberek előtt senki nem állhat meg, még a szentekben is találnak kritizálni valót.
A bál szép szimbolikája is aláhúzza, hogy amennyiben fejlődni akarunk a lelki életben, törekednünk kell a hattyú tulajdonságok kifejlesztésére: a tisztaságra, a kedvességre, a jó keresésére és a rossz dolgokkal szemben az alázatos, szelíd javításra.
A bál izgalmas műsorral folytatódott, ahol a hallgatók művészi produkciókkal fejezték ki eddigi megértésüket a főiskolán tanultakkal kapcsolatban. Minthogy a hallgatók jelentős része jógamester-szakos, nem csoda, hogy a legtöbb produkció valamilyen mozgáselemet tartalmazott.
Én is megpróbálkoztam egy produkcióval, egy Kosztolányi vers előadásával, de csúfosan belesültem. Nem ártott volna előbb egy kisebb közönség, akár egy ember előtt egyszer felmondani volna a verset - de nem így történt. A vaisnavák kegyességére jellemző, hogy a bakizás után is kedvesen megköszönték a produkciót, ami azonban nem volt méltó sem az alkalomhoz, sem a vershez. További önostorozás helyett azonban legyen szabad magát a verset idemásolnom, mivel nagyon fontos és szép versnek tartom, a költő finom megérzéssel és megértéssel ír arról, hogy az élőlényt, amely nem anyagi, hanem lelki természetű, nem lehet anyagi dolgokkal boldoggá tenni.
Kosztolányi Dezső:
BOLDOG, SZOMORÚ DAL
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti böröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstbõl,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Amint azt a főiskola rektora, Gaura Krsna prabhu szépen elmagyarázta, a védikus szemléletben a hattyú és a varjú ellentétpárja a tisztaság, a magasabb értékek iránti vonzódás, a jóság, illetve a szenny, az alantas dolgok iránti vonzódás, a tudatlanság ellentétét szimbolizálja. A varjú a piszokban szeret turkálni, a szemétdombról, a kukából táplálkozik, a hattyú viszont - a védikus szentírások tanúsága szerint - még egy hordó vízből is képes kiszűrni egy csepp tejet.
Az emberi magatartásnál ez az ellentét ott mutatkozik meg, hogy a hattyú természetű személyek képesek még a nagyon elesett, gonosz emberekben is megtalálni a szemernyi jótulajdonságot, míg a varjú természetű emberek előtt senki nem állhat meg, még a szentekben is találnak kritizálni valót.
A bál szép szimbolikája is aláhúzza, hogy amennyiben fejlődni akarunk a lelki életben, törekednünk kell a hattyú tulajdonságok kifejlesztésére: a tisztaságra, a kedvességre, a jó keresésére és a rossz dolgokkal szemben az alázatos, szelíd javításra.
A bál izgalmas műsorral folytatódott, ahol a hallgatók művészi produkciókkal fejezték ki eddigi megértésüket a főiskolán tanultakkal kapcsolatban. Minthogy a hallgatók jelentős része jógamester-szakos, nem csoda, hogy a legtöbb produkció valamilyen mozgáselemet tartalmazott.
Én is megpróbálkoztam egy produkcióval, egy Kosztolányi vers előadásával, de csúfosan belesültem. Nem ártott volna előbb egy kisebb közönség, akár egy ember előtt egyszer felmondani volna a verset - de nem így történt. A vaisnavák kegyességére jellemző, hogy a bakizás után is kedvesen megköszönték a produkciót, ami azonban nem volt méltó sem az alkalomhoz, sem a vershez. További önostorozás helyett azonban legyen szabad magát a verset idemásolnom, mivel nagyon fontos és szép versnek tartom, a költő finom megérzéssel és megértéssel ír arról, hogy az élőlényt, amely nem anyagi, hanem lelki természetű, nem lehet anyagi dolgokkal boldoggá tenni.
Kosztolányi Dezső:
BOLDOG, SZOMORÚ DAL
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti böröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstbõl,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
2010. november 15., hétfő
Novemberi napsütés
Kivételesen szép idő van idén novemberben.
Néhány facsemete elültetése céljából villámlátogatásra jöttem somogyvámosi házamba.
A látogatásról mini-videoriportot is készítettem, itt megnézheted:
Néhány facsemete elültetése céljából villámlátogatásra jöttem somogyvámosi házamba.
A látogatásról mini-videoriportot is készítettem, itt megnézheted:
2010. november 9., kedd
A guru kegye
Még 2006-ban olvastam lelki tanítómesterem, Őszentsége Srila Sivarama Swami Maharaja Vyasa-puja felajánlását Srila Prabhupadának, az ő lelki tanítómesterének.
A felajánlás nagyon szíven ütött: rámutatott arra, milyen lemondást, önfeláldozást vállal a lelki tanítómester azért, hogy megmentse az anyagi energia kötőereje fogságában vergődő lelket és visszavigye eredeti otthonába, a lelki világba, Krisnához.
Ez az írás a számomra a guru-tanítvány viszony alapvető sztenderdje lett, megfogadtam, hogy akkor kérek-fogadok el avatást, ha meg tudok felelni az ebből az írásból következő feltételeknek.
Az évek során többször találkoztam olyan Istentestvéreimmel, akik nem ismerték ezt a felajánlást, talán azért, mert eredetileg angolul van és többen nem tudnak ezen a nyelven, ezért lefordítottam magyarra. Sokaknak adtam már belőle példányt, de úgy gondolom, teljesen közkinccsé kell tenni, ezért most a blogomon közzé teszem.
Íme:
SRILA SIVARAMA SWAMI 2006. ÉVI VYASA PUJA FELAJÁNLÁSA SRILA PRABHUPADÁNAK
Kedves Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatomat. Minden dicsőséget neked!
Leülni Vyasa-puja felajánlást írni neked azt jelenti, hogy leülni és rád gondolni; rád gondolni azt jelenti, hogy arra gondolni, hogyan gondoltál te mindig a prédikálásra és hogyan prédikáltál mindig; és hogyan akartad, hogy mi mindig a prédikálásra gondoljunk és mindig prédikáljunk.
Azt mondtad, hogy a prédikálás a legjobb módszer kivívni Krisna elismerését, kegye elnyerésének kulcsa. De a prédikálás nem mentes a kockázatoktól, mert pénzt, követőket és pozíciót jelent, amelyek nagy erővel csábítják a törekvő transzcendentalistákat; azt is jelenti, hogy ellenségekké teszünk materialistákat, vallások követőit és kormányokat, melyek komoly akadályt jelentenek egy mozgalom sikerében.
És ha ez nem lenne elég veszély, a prédikálás egy személyes kényelmetlenséget is jelent, olyasvalamit, ami túl tesz a leesés és az üldözöttség kockázatán is; egy olyan nehézséget, amiről azzal kapcsolatban szól a Bhagavatam csodálatosan, hogy az Úr Siva megitta a méreg óceánt.
tapyante loka-tapena
sadhavah prayaso janah
paramaradhanam tad dhi
purusasyakhilatmanah
“Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévo Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.” (Srimad Bhagavatam 8.7.44)
Amikor brahmacariként először olvastam ezt a verset, úgy képzeltem el, hogy az Úr Caitanya missziójáért vagy keresztre fognak feszíteni, mint Jézus Krisztust, vagy úgy fognak kínozni, mint Prahlada Maharaját. “Rendben, - gondoltam - viszem a keresztet.” A prédikálás évei azonban megmutatták, hogy az az “önként vállalt szenvedés”, amiről Sukadeva Gosvami beszél, inkább a szív keresztrefeszítése, mint a testé. A szív keresztrefeszítését — melynek kínjai ugyanolyan fájdalmasak, mint amikor szöget ütnek a kézbe, vagy lándzsával döfik át a bordákat — az okozza, amikor látni, hogy bhakták visszafordulnak a Vaikuntha kapujából.
A prédikálás nem csak azt jelenti, hogy megmutatjuk az Istenhez vezető utat, hanem azt is, hogy türelmesen vezetjük a bhaktákat az odavezető úton. Ilyen útmutatást adva gyakran találom magam a lelki apa szerepében, aki közeli kapcsolatban áll lelki gyermekei kibontakozó életével. És ez az út nem mentes a veszélyektől és akadályoktól. Néha a bhakták nem bírják folytatni a háborút Maya-devivel, a fáradhatatlan ellenséggel. Néha megadják magukat az érzékek késztetéseinek és fegyverszünetet tartanak, de csak elvesznek. Néha elvesztik a hitüket az intézményben, annak vezetésében, bennem, vagy akár benned is. Néha elkóborolnak, hogy a maguk módján gyakorolják a Krisna-tudatot, de csak eltérnek.
Amikor ezek a dolgok történnek, a bhakták gyakran feladják a fogadalmaikat, a szolgálatukat, a gyakorlataikat; elvesztik lelki önbizalmukat, kritikusak lesznek, néha keserűek, s elvesztik lelki ragyogásukat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szülő, aki gyermekei lázadása miatt kesereg. Errol a hálátlanságról beszéltek a szüleim, amikor bölcsességüket ellenezve cselekedtem. Ezt a bánatot érezték. A bhakták ostobasága, makacssága, bizalom vesztése és durva szavai szívbe marcangolóak. Jiva Gosvami szavaival élve olyan fájdalmasak, mint “egy lándzsa a szívbe”. De a szívbe döfött lándzsa csak egyszer okoz fájdalmat, a halál előtti pillanatban. A kedvüket vesztett Vaisnavák látványa és hallgatása azonban újra és újra fájdalmat okoz, mert miután látom őket, tovább élek. Ez a fájdalom forró könnyekkel tölti meg a szemem, mély sóhajokat vált ki, és felveti az örök kérdést: “Hogy bírom így folytatni?”
És mindig arra a parancsodra emlékszem, hogy az utolsó pillanatig prédikáljunk; arra, hogy milyen személyes példát mutattál te ebben; és hogy garantáltad, hogy ez az önként vállalt szenvedés örömet fog okozni az Úrnak. És akkor erőt veszek a szívemen, habár az teli van sebekkel.
Így hozzád fordulok, aki mindig a prédikálásra gondolsz. Srila Prabhupada, kérlek, néha gondolj rám, jelentéktelen szolgádra, aki megtesz minden tőle telhetot, hogy prédikáljon! És amikor rám gondolsz, kérlek, záporozz rám egy kis kegyet, valami különleges gyógyírt, amely gyorsan meggyógyítja az összetört szíveket, amely eltökéltséget ad a prédikátoroknak, s amely csillapítja az önkéntesen vállalt szenvedés fájdalmát!
Szolgád: Sivarama Swami
A felajánlás nagyon szíven ütött: rámutatott arra, milyen lemondást, önfeláldozást vállal a lelki tanítómester azért, hogy megmentse az anyagi energia kötőereje fogságában vergődő lelket és visszavigye eredeti otthonába, a lelki világba, Krisnához.
Ez az írás a számomra a guru-tanítvány viszony alapvető sztenderdje lett, megfogadtam, hogy akkor kérek-fogadok el avatást, ha meg tudok felelni az ebből az írásból következő feltételeknek.
Az évek során többször találkoztam olyan Istentestvéreimmel, akik nem ismerték ezt a felajánlást, talán azért, mert eredetileg angolul van és többen nem tudnak ezen a nyelven, ezért lefordítottam magyarra. Sokaknak adtam már belőle példányt, de úgy gondolom, teljesen közkinccsé kell tenni, ezért most a blogomon közzé teszem.
Íme:
SRILA SIVARAMA SWAMI 2006. ÉVI VYASA PUJA FELAJÁNLÁSA SRILA PRABHUPADÁNAK
Kedves Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatomat. Minden dicsőséget neked!
Leülni Vyasa-puja felajánlást írni neked azt jelenti, hogy leülni és rád gondolni; rád gondolni azt jelenti, hogy arra gondolni, hogyan gondoltál te mindig a prédikálásra és hogyan prédikáltál mindig; és hogyan akartad, hogy mi mindig a prédikálásra gondoljunk és mindig prédikáljunk.
Azt mondtad, hogy a prédikálás a legjobb módszer kivívni Krisna elismerését, kegye elnyerésének kulcsa. De a prédikálás nem mentes a kockázatoktól, mert pénzt, követőket és pozíciót jelent, amelyek nagy erővel csábítják a törekvő transzcendentalistákat; azt is jelenti, hogy ellenségekké teszünk materialistákat, vallások követőit és kormányokat, melyek komoly akadályt jelentenek egy mozgalom sikerében.
És ha ez nem lenne elég veszély, a prédikálás egy személyes kényelmetlenséget is jelent, olyasvalamit, ami túl tesz a leesés és az üldözöttség kockázatán is; egy olyan nehézséget, amiről azzal kapcsolatban szól a Bhagavatam csodálatosan, hogy az Úr Siva megitta a méreg óceánt.
tapyante loka-tapena
sadhavah prayaso janah
paramaradhanam tad dhi
purusasyakhilatmanah
“Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévo Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.” (Srimad Bhagavatam 8.7.44)
Amikor brahmacariként először olvastam ezt a verset, úgy képzeltem el, hogy az Úr Caitanya missziójáért vagy keresztre fognak feszíteni, mint Jézus Krisztust, vagy úgy fognak kínozni, mint Prahlada Maharaját. “Rendben, - gondoltam - viszem a keresztet.” A prédikálás évei azonban megmutatták, hogy az az “önként vállalt szenvedés”, amiről Sukadeva Gosvami beszél, inkább a szív keresztrefeszítése, mint a testé. A szív keresztrefeszítését — melynek kínjai ugyanolyan fájdalmasak, mint amikor szöget ütnek a kézbe, vagy lándzsával döfik át a bordákat — az okozza, amikor látni, hogy bhakták visszafordulnak a Vaikuntha kapujából.
A prédikálás nem csak azt jelenti, hogy megmutatjuk az Istenhez vezető utat, hanem azt is, hogy türelmesen vezetjük a bhaktákat az odavezető úton. Ilyen útmutatást adva gyakran találom magam a lelki apa szerepében, aki közeli kapcsolatban áll lelki gyermekei kibontakozó életével. És ez az út nem mentes a veszélyektől és akadályoktól. Néha a bhakták nem bírják folytatni a háborút Maya-devivel, a fáradhatatlan ellenséggel. Néha megadják magukat az érzékek késztetéseinek és fegyverszünetet tartanak, de csak elvesznek. Néha elvesztik a hitüket az intézményben, annak vezetésében, bennem, vagy akár benned is. Néha elkóborolnak, hogy a maguk módján gyakorolják a Krisna-tudatot, de csak eltérnek.
Amikor ezek a dolgok történnek, a bhakták gyakran feladják a fogadalmaikat, a szolgálatukat, a gyakorlataikat; elvesztik lelki önbizalmukat, kritikusak lesznek, néha keserűek, s elvesztik lelki ragyogásukat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szülő, aki gyermekei lázadása miatt kesereg. Errol a hálátlanságról beszéltek a szüleim, amikor bölcsességüket ellenezve cselekedtem. Ezt a bánatot érezték. A bhakták ostobasága, makacssága, bizalom vesztése és durva szavai szívbe marcangolóak. Jiva Gosvami szavaival élve olyan fájdalmasak, mint “egy lándzsa a szívbe”. De a szívbe döfött lándzsa csak egyszer okoz fájdalmat, a halál előtti pillanatban. A kedvüket vesztett Vaisnavák látványa és hallgatása azonban újra és újra fájdalmat okoz, mert miután látom őket, tovább élek. Ez a fájdalom forró könnyekkel tölti meg a szemem, mély sóhajokat vált ki, és felveti az örök kérdést: “Hogy bírom így folytatni?”
És mindig arra a parancsodra emlékszem, hogy az utolsó pillanatig prédikáljunk; arra, hogy milyen személyes példát mutattál te ebben; és hogy garantáltad, hogy ez az önként vállalt szenvedés örömet fog okozni az Úrnak. És akkor erőt veszek a szívemen, habár az teli van sebekkel.
Így hozzád fordulok, aki mindig a prédikálásra gondolsz. Srila Prabhupada, kérlek, néha gondolj rám, jelentéktelen szolgádra, aki megtesz minden tőle telhetot, hogy prédikáljon! És amikor rám gondolsz, kérlek, záporozz rám egy kis kegyet, valami különleges gyógyírt, amely gyorsan meggyógyítja az összetört szíveket, amely eltökéltséget ad a prédikátoroknak, s amely csillapítja az önkéntesen vállalt szenvedés fájdalmát!
Szolgád: Sivarama Swami
2010. október 11., hétfő
Krisna kegye
Braja Bihari prabhu, aki az ISKCON ombudsmani és mediációs szolgálata szakértője, szép leckét tartott a budapesti templomban.
Innen letöltheted:
www.matmero.net/Braja_Bihari_Krisna_kegye.mp3
Gauranga!
Madhupati dasa
Innen letöltheted:
www.matmero.net/Braja_Bihari_Krisna_kegye.mp3
Gauranga!
Madhupati dasa
Ételosztás a vörösiszap katasztrófa területén
Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, de ez a vörösiszap történet nagyon csúnya. Állítólag (nem tudom ellenőrizni) az a tározó, ami most felszakadt, és amiből a kiáramló lúgos vörösiszap elöntötte Kolontárt és Devecser egy részét, már 1989-ben, tehát évekkel a privatizáció előtt megtelt. Azért a timföldgyár folytatta a vörösiszap elhelyezését, megint csak állítólag a kapacitás többszörös mennyiségéig.
Most többszáz ember csak döbbenten néz, egész élete munkáját temeti.
Ebben a helyzetben, azt hiszem, sokat tesz az, ha vannak, akik ténylegesen - nem csak szavakban - segítenek. A sok segítő között - talán megbocsátható - számomra kiemelkednek azok a Krisna-hívő barátaim, akik minden nap vállalják a törödést, munkát, és meleg ételt visznek az éhező katasztrófa sújtottaknak.
Készült egy kis video az ételosztásról, itt megtekintheted:
http://www.youtube.com/watch?v=BJv7hlksUM4
Mátyás
Most többszáz ember csak döbbenten néz, egész élete munkáját temeti.
Ebben a helyzetben, azt hiszem, sokat tesz az, ha vannak, akik ténylegesen - nem csak szavakban - segítenek. A sok segítő között - talán megbocsátható - számomra kiemelkednek azok a Krisna-hívő barátaim, akik minden nap vállalják a törödést, munkát, és meleg ételt visznek az éhező katasztrófa sújtottaknak.
Készült egy kis video az ételosztásról, itt megtekintheted:
http://www.youtube.com/watch?v=BJv7hlksUM4
Mátyás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
