Bevásárlóközpont az új templom

Jópofának szánt videót találtam a Youtube-on: a karácsonyi őrületben egy angliai bevásárlóközpontban flashmob keretében előadták a Halleluját Haendel Messiásából:

https://www.youtube.com/watch?v=SXh7JR9oKVE

A zene tényleg fenséges, az előadás szép - bár lehet, hogy a videó kedvéért playbackről szól.

Ugyanakkor teljesen elkeseredtem rajta. A mai végletesen lecsúszott, profanizált és elsilányult világ szimptómájának tartom. Egyfelől: ezt a zenét nem egyszerűen szórakoztatásra írták, ez vallásos zene, aminek a fő célja az lenne, hogy az embereket felemelje, Isten felé. Itt azonban a fogyasztói társadalom igényei szerint, szórakoztatás - igaz, nívós szórakoztatás - lesz belőle. Kérdés, hogy felmerül-e bármelyik bevásárlóban Isten dicsőségének gondolata, amiről ez a zene szól.
A másik aspektusa ennek a dolognak az, hogy még ha el is fogadjuk,  hogy ez a zene akár szórakoztató is lehet, otthona a templom, vagy legalább  a koncertterem. A bevásárlók többsége azonban nagy valószínűséggel sem templomba, sem koncertterembe nem jut el talán életébe se. Számukra marad a fogyasztás, amely illuzórikus és röpke örömet hoz, hiszen az ajándékba kapott nyakkendő nem tetszik, a cipő szorít, és a kütyü pár hónap után felmondja a szolgálatot.

Ezek az emberek nem ismerik a lelki boldogságot, az Istennel való kapcsolat örömét, amely egyedül tudja örökösen elégedetté tenni az élőlényt. Ezért nagy szomorúságot éreztem a Halleluja... hallgatása közben... Isten szólítja az embert, de süket fülekre talál...

Szabadságon vagyok, unokákkal. Marci 5 éves, Rozi 3. Nagyon komoly megvalósításaim vannak!

A két gyerek vagy veszekszik, vagy üvölt, vagy követelőzik. Először nagyon zavart, de mostanra már rájöttem, hogy itt tulajdonképpen egy szemléltető oktatás folyk.

Krisna mondja a Bhagavad Gitában:
kama esa krodha esa      rajo-guna-samudbhavah
mahasano maha-papma      viddhy enam iha vairinam, azaz: „Csupán a kéjvágy az, óh, Arjuna. A szenvedély anyagi kötőerejével való kapcsolatból születik, s később haraggá alakul át — ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.” (BG 3.37)

Avagy máshol: „dhyayato visayan pumsah      sangas tesupajayate
sangat sañjayate kamah      kamat krodho 'bhijayate”, azaz „Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéjvágy támad, a kéjvágy pedig dühöt szül.” (BG 2.61)

Ez a folyamat teljesen közvetlenül tanulmányozható a gyerekek mellett. Minthogy még kicsik, nem tanulták még meg a legelemibb vágyak kontrollját, az érzékkielégítés elhalasztásának, vagy ne adj’ Isten a lemondásnak a kötelező társadalmi elvárásait. Ránéz valamire – megkívánja – azonnal meg akarja kapni, és ha nem kapja meg rögtön, indulhat a féktelen hiszti, a düh.

Az is szépen, mintegy nyersen tanulmányozható, hogy a megtestesült élőlény talán legfontosabb tulajdonsága az irígység. Képesek őrjöngésig hisztizni, ordítani, hogy ki üljön a kisszékre, amiből persze csak egy van. Tisztán látni, hogy ez az elemi erejű irígység hogyan taszított le bennünket örök hajlékunkról, a lelki világból, ide ebbe a büntetőszázadba.

Mostantól tehát úgy tekintek a történésekre körülöttem, hogy ez az Úr elrendezése az én okulásomnra. Köszönöm szépen!

Pokłosie

Pokłosie

Tegnap a szokásos vasárnapi vendégeinkkel moziztunk: megnéztük Pasikowski lengyel rendező Pokłosie [Utójáték] című, rendkívül izgalmas filmjét. Ez a film, annak ellenére, hogy a feszültebb részeinél kimentem, mert nem bírtam elviselni a feszültséget, nagyon megrázott. A történet lényege: a 80-ban Chicagóba kivándorolt férfi hazajön az öccséhez, akiről nyugtalanító híreket hall. Kiderül apránként, hogy a faluval szembefordulva megpróbálja tisztázni és jóvá tenni, amit a falu teljes lakossága a háború alatt az ott élő zsidók ellen elkövetett. Profi dramaturgia: csak apránként tudjuk meg, hogy a falu összes zsidó lakosát, nőket, öregeket, gyerekeket is, betereltek egy házba – épp a két fivér szülei házába – és a házat rájuk gyújtották. A falu lakossága pedig körbevette a házat és aki menekülni próbált, azt megölték.

Az évtizedek alatt a szörnytettet hallgatás övezte, és a megszálló németekre kenték, hogy hova lettek a zsidók, akiknek a vagyonát – földet, házat, gépeket, ezt-azt – a falu lakosai szép egyetértésben egymás között elosztották.

A film, amely nyilván nem egy egyedi, kivételes, kollektíven elkövetett bűntény ábrázolása, hanem inkább egy jelenség bemutatása, nagyon is időszerű és nem csak azért, mert az antiszemitizmus újból terjed és megpróbál szalonképessé válni, hanem mert a rasszizmus cigányok elleni megnyilvánulása már-már a filmben bemutatott kegyetlenségeket valósítja meg (pl. a tatárszentgyörgyi kivégzés jellegű gyilkosság).

De most foglalkozzunk azzal, hogyan jut el oda valaki, valakik, hogy egy ilyen tömeggyilkosságot megengedhetőnek, „normálisnak” tartson és különösebb gátlás nélkül elkövessen? Hogy-hogy nincs lelkifurdalása, hogy-hogy nem érzékeli a szörnytett súlyát, és hogy-hogy a múltat bolygató kérdezősködést csak mint okvetetlenkedést éli meg?

Nagyon hatásos jelenet volt az öreg Malinowskival való beszélgetés. A színész remekül eljátszotta, hogy az öreg parasztember nem is érti, miért kell ekkora ügyet csinálni abból, amit a falu lakossága egyetértésben, mintegy közérdekből, követett el.

Ezek a falusiak–gazdálkodók. Művelik a földet és állatokat tartanak. Számukra mindennapos, normális dolog elvágni egy csirke nyakát, leszúrni egy kétségbeesetten menekülni próbáló, az életéért könyörgő disznót. Abból sem csinál problémát, ha a kertet vad dúlja – agyoncsapja a lapáttal a vakondot, ha kell. Hja, ez az élet rendje. Az ember van a táplálkozási piramis csúcsán, azt tesz a gyengébbel, amit akar.

És ha ezer éveken át sulykolják neki, hogy a zsidó–bűnös, a zsidó felelős a Megváltó haláláért, a zsidó keresztény gyerekek vérét veszi, a zsidó maga a Sátán, a zsidót nem kell emberszámba venni–nos akkor összeáll a képlet: teljesen rendben levő dolog és a falu érdeke, hogy végre megszabaduljunk a zsidótól, a kártevőtől, akár úgy, hogy rájuk gyújtjuk a házat.

Tudom, hogy amit most fogok leírni, az a kép sokaknál vakfoltra vetül, hiába logikus a következtetés, nem fogják elfogadni, de én mégis leírom.

Közvetlen összefüggés van a húsevés és az erőszak között, és ez a film a falusi környezettel ezt – bár a sorok közt – jól bemutatta. A városban ugyanis nem ilyen nyilvánvaló az összefüggés: aki húst akar enni, annak nem kell személyesen megölnie az állatot, megteszi helyette egy iparszerűen működő vágóhíd. Falun azonban más a helyzet: látható, megélhető az erőszak és – mint láttuk a filmben – meg is van a társadalmi következménye. Ne higyjétek azonban, hogy az iparszerű tömeggyilkosság következmények nélkül jár. Ha beengedjük az erőszakot az életünkbe, ha normálisnak tekintjük, hogy pl. csak Magyarországon évente 170 millió állatot ölnek meg, akkor ne csodálkozzunk Tatárszentgyörgyön, Srebrenicán vagy éppen Auschwitzon.

Van egy szép jelmondat, amit többféle kontextusban is használnak, leginkább a környezetvédők: „Think globally, act locally”, azaz a nagy elveket érvényesítsd a személyes életedben. Ha belátjuk a természet törvényét, miszerint aki szenvedést okoz másnak, magának is el kell szenvednie ugyanazt, akkor logikus a következtetés: ki kell szállni ebből a kegyetlen körből, és abba kell hagyni a húsevést.

Zöldfüge-pickle

Pár éve próbálkozom különféle olajos savanyúságok, angol nevén pickle, készítésével. Idén érdekes eredmény született.

Egy krisna-völgyi ismerősöm szólt, hogy fügefáján mindig rengeteg gyümölcs marad őszre, ami már nem érik meg, csináljak vele valamit.

A pickle szerelmesei tudják, hogy szinte bármiből lehet finom pickle-t gyártani, csak zöld legyen. Nos, megszedtem a fügét, és elkészítettem a savanyúságot belőle.

Adtam is pár embernek kóstolót, többek között a tehenészeknek, akik éppen Badacsonytördemicre indultak, hogy az ottani falunapon a fenntartható életmódról tartsanak előadást.

Amint a helyszínre értek, kiderült, hogy befőtt, lekvár és savanyúság verseny van. Nosza, a derék tehenészek egyből benevezték a zöldfüge-pickle-t, amely meg is nyerte az ezüst oklevelet! A kaján kérdést megelőzendő, sietek közölni, hogy nem összesen kettő, hanem egy tucat induló volt.

Azok számára, akik esetleg maguk is csinálni szeretnének zöldfüge pickle-t, ideírom, hogyan készítettem.

Hozzávalók (az arányokat 5 kg fügére adom meg):

• zöldfüge 5 kg
• friss gyömbér 1 kg
• mustárliszt (az én esetemben mustárolaj préselésénél előálló melléktermék, extrudátum volt) 1 kg
• mustárolaj (ha túl drága lenne a pénztárcánkhoz, megfelel a napraforgó olaj vagy olivaolaj is), kb. 1 liter
• fűszerek: kurkuma, csili, esetleg kis feketebors, ízlés szerint
• só ízlés szerint, kis cukor
• Na-benzoát (tartósítószer)

1. Szedjük meg a fügét. Ehhez finnyásabbak vegyenek gumikesztyűt, mert a füge, amíg zöld, tejnedvet ad, ha leszedik. Ez aztán jó ragacsos, mire az ötödik kilót megszedtük, nem ismerünk a kezünkre.

2. Felezzük el a fügéket és tegyük egy edénybe (praktikusan: vödörbe).

3. Öntsünk rá páclevet. A páclé: 5 liter vízben oldjunk fel 100 gramm borkősavat. A borkősav sokkal kellemesebb, mint a citromsav, amit sokan használnak azok közül, akik kerülik az ecetet. Ebbe a páclébe tehetjük a Na-benzoátot is.

4. Hagyjuk 48 órát állni a lében, majd megfelelő lábosban tegyük fel a tűzhelyre, forraljuk fel, majd rögtön öntsük le róla a páclevet. Ügyeljünk arra, hogy ne főjön meg a füge, mert akkor nem lesz roppanós.

5. Ha nem mustárlisztet hanem extrudátumot használunk, akkor egy napig áztassuk be annyi vízbe, amennyi ellepi (fel fogja szívni és megpuhul).

6. A gyömbért hámozzuk meg és vágjuk pálcikákra (elegáns francia szakkifejezéssel: baton-ra).

7. Ha felforraltuk a bepácolt fügét (erre is van francia eredetű, elegáns kifejezés: blansírozás), akkor hevítsük fel az olaj egy részét (2 dl) és tegyük bele a fűszereket.

8. A fűszeres olajat (csonsz) és a többi olaj nagy részét keverjük bele a mustárpasztába (tegyünk félre kb. 2 dl olajat arra, hogy az összekevert hozzávalók tetejére öntsük).

9. Az így előkészített hozzávalókat keverjük össze és tegyük egy vödörbe vagy hordóba, hogy érlelődjön. A tetejére öntsünk rá 2 dl olajat, hogy védjük a megromlástól.

10.  A kész pickle-t legalább egy hétig, de inkább kettőig hagyjuk érlelődni, mielőtt üvegekbe töltjük.

11. Na-benzoát ide, Na-benzoát oda, érdemes a lezárt üvegeket nedves gőzben sterilizálni. Ezt úgy szoktam csinálni, hogy a lezárt üvegeket beteszem egy üstbe, vizet teszek rá, felforralom, és hagyom a vízzel együtt kihűlni.

Kellemes pancsolást!

A sors egy "eltévedt" golyóban

A hír24 internetes újság most új sorozatot kezdett. Egy-egy hír apropóján megkérdezik az 5 világvallás egy-egy képviselőjét, mint mond teológiájuk az adott kérdésről.

Íme az első csokor:

http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/01/24/isten-ott-van-egy-eltevedt-golyoban-is/

Eszembe jutott, hogy amikor keresőben voltam, hogy melyik vallás keretében éljem meg frissen kapott hitemet, milyen jól jött volna egy ilyen sorozat...

Maya's rubber teat

One morning, while tavelling on the tram, I saw a quite common event. A mother was travelling with her little daughter, who could already walk nicely, still she had a rubber teat in her mouth.

They only travelled one stop, then the mother took the child in her arms and prepared to get off. During this action the child dropped the rubber teat which the mother did not notice but I did.

I quickly picked up the teat and returned to the mother. She said Thank you.

I meditated a little on this quite trivial scene. To be frank, such pacifiers are important not only in the lives of children. There are scores of things we are attached to that are no less illusoric than the rubber teat is to the child.

What is the use of the rubber teat? It is trying to give the same experience to the child as sucking, whereby the mother is nourishing the child with her breast milk. For a child, especially a small baby, breast feeding is everything. A source of food, relationship with the mother whom the child does not distingush yet from the world, actually not even from itself. Simply put, sucking is pleasure itself.

However, little by little,  the baby has to give up this pleasure and feeding and relationship (yoga!) will be gradually separated. It will keep contact with its mother through speech and a diminishing amount of physical contact. The rubber teat is supposed to mitigate the pain of this separation, however, it provides precious little: it does not give milk, the rubber thing is not connected to the mother’ body, it is meagre consolation.

Why is this relavant to me?

Our own lives are also full of pointless attachments to so many things. Let us take the example of sex life, for instance, the original purpose of which is producing children. The whole world literature, and even the history of music are witnesses that sex leads to so many calamities, even tragedies. People are obsessed with searching out the opportunity of sex with newer and newer partners. To get a desirable partner they are even prepared to kill. All this when it is well known that the satisfaction of the sex desire is but momentary: after a short while it will again attack the mind.

This is the rubber teat of the illusory energy, Maya, which we eagerly suck. This is the steel door slammed on us in the prison of material existence, because of which we have to take birth again and again in this material world, in a material body, undergoing the tortures of birth, death, old age and disease.

How much mainly mental but also physical suffering is caused by the sex desire! The best would be to get rid of it, but it is very difficult.

There was a period in my llife when I thought that happiness is actually being desire-less. Now I know that such a state of mind is impossible to attain. We will always have desires. There is no other way than purifying our desires, directing them towards God, who will never let us down. The method of purification is recommended by no less a person than God Himself, Lord Caitanya Mahaprabhu: the chanting of the Hare Krishna, Hare Krishna, Krishna Krishna Hare Hare / Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare mantra, the Maha mantra.

This is what I am trying to do diligently myself.

Májá cumija

Ma reggel a villamoson egy teljesen hétköznapi eseményt láttam. Egy mama a már szépen járó kislányával szállt fel a villamosra. A gyerek szájában cumi.

Egy megállót mentek, majd a mama felnyalábolta a gyereket és készült leszállni. A gyerek az akció során kiejtette a cumit a szájából, amit a mama nem vett észre, de én igen.

Gyorsan felkaptam a cumit és odaadtam a mamának, aki már a lépcsőn volt, szépen megköszönte.

Elgondolkoztam ezen a teljesen triviális jeleneten. Ha őszinte akarok lenni, a cumi nem csak a gyerekek életében fontos. Egy sor dolog, amihez ragaszkodunk, ugyanannyira illuzórikus, mint a gyereknek a cumi. Mire is való a cumi? Valami hasonló élményt próbál adni, mint a szopás, amikor az anya a saját tejével táplálja gyermekét. A gyermeknek - különösen a pici csecsemőnek - a szopás a minden. Táplálék, kapcsolat az anyával, akit még nem különböztet meg a világról, sőt, kezdetben még saját magától sem. Maga az öröm.

Ettől az örömtől aztuán fokozatosan el kell különülnie, és a táplálás és a kapcsolat (jóga!) elválik egymástól, az anyával már beszéddel és az önállóság fejlődésével egyre szűkülő testi érintkezéssel tartja a kapcsolatot. Ennek fájdalmát van hivatva csökkenteni a cumi, amely azonban a szopás élményéből csak nagyon keveset ad: a cumiból nem jön tej, a cumi másik végén nincs ott az anya teste, igazán csak sovány vigasz.

Mi közöm ehhez?

A saját életünk is tele van sok dologhoz való értelmetlen ragaszkodással. Itt van például a nemi élet, amelynek eredeti rendeltetése a gyermeknemzés. Az egész világirodalom, sőt a zenetörténet is tanúsítja, hogy mennyi bonyodalommal, sőt tragédiával jár, hogy az emberek megszállott módon keresik a nemi élet lehetőségét, az újabb és újabb partnert. Egy kívánatos partner megszerzéséért vagy megtartásáért még ölni is hajlandóak. Ugyanakkor ismert, hogy a nemi vágy kielégítése soha nem végleges: a vágy csak időlegesen csillapodik, és újra meg újra támad.

Ez az illuzórikus energia, Máyá cumija, amit mi szépen beszopunk. Ez az a vasajtó, ami bezár minket az anyagi lét börtönébe, ami miatt újra meg újra meg kell születnünk ebben az anyagi világban, egy anyagi testben, és végig kell mennünk a születés, öregség, betegség, halál pályáján.

Mennyi főleg elmebeli, de testi gyötrelem is származik a nemi vágyból! Legjobb lenne megszabadulni tőle, de nagyon nehéz.

Valaha azt hittem, hogy a tökéletes boldogság a vágytalanság. Mára már tudom, hogy ilyen nincs. Vágyaink mindig lesznek. NIncs más út, mint megtisztítani vágyainkat, ráirányítani őket Istenre, akiben soha nem csalódunk. Ennek módszeréül Maga Isten, mint Caitanya Mahaprabhu, a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna Haré Haré, Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré mantra vibrálását ajánlja.

Ezzel  próbálkozom magam is, szorgalmasan.