Látogatás a brüsszeli szafáriparkban, avagy: hogyan közelíti az Európa Parlament a társadalmi problémákat?

Hogyan járulhat hozzá az oktatás a radikalizmus és a szélsőséges jelenségek kezeléséhez?

Az európai törvényalkotási folyamat kötelező része az érdekelt társadalmi csoportokkal való konzultáció. Ezt a kötelezettséget teljesítendő, az Európai Parlament (EP) vallásközi párbeszédért felelős alelnöke, Antonio Tajani konzultációt hívott össze 2015 októberében az EP brüsszeli épületébe. Minthogy a Hindu Forum of Europe éves közgyűlésén Brüsszelben tartózkodtam, kihasználtam az alkalmat és beültem a konzultációra, hogy belekóstoljak, hogyan gondolkoznak azok, akik az egész Európa sorsát igazgató törvényeket hozzák.

A konzultáció során ― két részben ― előadásokra került sor, amiket a közönség kérdései és az azokra adott válaszok követtek.

Már a meghívott előadók listája is roppant érdekes volt. Eltekintve két rendkívül érdekes beszámolóról, ami a kultúrális különbségek kezelésének pozitív példáiról szólt, csupa ateista propaganda kapott szót. Számomra különös rejtély, miért hívták meg nem kevesebb, mint négy szabadkőműves szervezet képviselőjét, mégpedig nem a világ szabadkőművessége 90%-át kitevő teista, tehát hívő irányzataiból, hanem a törpe kisebbséget képviselő ateista képződményekből.

A szabadkőműveseken kívül még szót kapott az ún. humanista mozgalom két szervezetének képviselője. Tudni való, hogy a szépen hangzó nevű humanista mozgalom alapja, hogy az embert helyezi a fókuszba, és Istennek, ha egyáltalán elismeri létét, nem oszt lapot.

Vallási szervezetek csak a hallgatóságban kaptak helyet, bár a kérdések idején kaptak szót.

Az előadók hovatartozását tekintve nem volt meglepetés, hogy az előadók, egyik a másik után, az Európában kialakult zavaros helyzetért a vallásokat tették felelőssé, és megoldásnak a diszkrimináció további csökkentését, végső soron megszűntetését tekintették. Sokszor emlegették a liberális, európai értékeket, melyeknek része, hogy respektáljuk a miénktől eltérő nézeteket, és sürgették, hogy az iskolákban vagy ne legyen vallásoktatás, vagy legyen semleges, és ne próbálják az ifjúságot valamilyen vallás elveinek megnyerni. Véleményem szerint nem is veszik észre, hogy valójában az értékmentes, elrelativizált világszemléletet propagálják, aminek egyenes következménye a fiatalság irányvesztése, céltalansága, és minthogy a vákuumtól a személyiség is irtózik („horror vacui”), sok esetben a radikalizálódás, a fanatizálásnak való nyitottság az eredmény.

Megrázó volt Hassen Chalghoumi, párizsi imám felszólalása. Többek között elmondta, hogy négy évvel ezelőtt felkereste őt egy anya azzal, hogy úgy látja, tizenéves fia rossz társaságba keveredett és szélsőséges, fanatikus irányba halad. Az imám tanácsokkal látta el az anyát, és maga is foglalkozott a fiúval. Ma ez a fiú halott, egyike volt a terrorista tömeggyilkosoknak, aki maga is életét vesztette a rendőrség golyóitól. 

Számomra nyilvánvaló, hogy azok a kísérletek, amelyek a súlyos problémát Isten kizárásával, a vallásosság további visszaszorításával próbálják kezelni, kudarcra vannak ítélve. A mai kétségbeejtő társadalmi káoszhelyzet egyenes következménye a szekularizációnak, a vallásos elvek félredobásának. Az emberi társadalom csak akkor élhet békében, ha elfogadja Isten felsőségét és megpróbál az Ő törvényei szerint élni, életében az Általa adott értékeket követni.

A félelem tönkreteszi az életet

Egy muszlim barátommal beszélgettem nemrég arról, hogy többen hangot adtak nekem személyes beszélgetés keretében az iszlám terrorizmustól való félelmüknek. Ezt csak fokozzák az olyan híradások, mint például a Népszava mai elemzése a balkáni terrorizmusról:

http://nepszava.hu/cikk/1079259-terroristak-akik-nem-bevandorlok

Ez a félelem nagyon rossz dolog, és oda-vissza tönkreteszi az emberek életét, a keresztényekét ugyanúgy, mint az igazi, békeszerető muszlimok életét is.

Féltik ugyanis az emberek az ún. "európai kultúrát". De mi is ez a kultúra? Hát elvileg a zsidó-keresztény hagyománynak kellene lenni, de kérdeztem (és kérdezem is rendszeresen a beszélgetőpartnereimet): gyakoroljuk, gyakoroljátok ezt a kultúrát? Az illető történetesen katolikus volt. Megkérdeztem, mikor volt utoljára gyónni, áldozni? Mert ugye ez az ő folyamatuk része. Válasz: nagyon régen. Na ez a baj.

Amint egy, a Charlie Hebdo borzalommal kapcsolatos rádióműsorban muszlim illetve katolikus barátommal megbeszéltük, semmi sem mentheti a vérengzést, bármilyen kirívó sértegetés történik. Felnőtt embernek ezt el kell tudni tűrni. Ugyanakkor az általános vallástalanság, a rengeteg bűn, amit a szabadságnak nevezett szabadosság nevében elkövetnek - abortusz, eutanázia, alkoholizmus, promiszkuitás, a nők és gyermekek kiszolgáltatása, és igenis a HÚSEVÉS - a pokolra küldi ezt a nyugati civilizációt.

Tudom, hogy furcsa egy krisnás részéről, de én mindenkit arra biztatnék és biztatok is, hogy ha kapott neveltetésében valamilyen vallást, azt kultiválja, ha nem, hanem ateista nevelést kapott, mint én, akkor nézze meg a választékot, és Isten majd megnyilvánítja a szívében, melyik út az övé, és induljon el rajta.

Én már nem egy katolikusnak adtam rózsafüzért, hogy mondja rendszeresen, minden nap, és így emlékezzen Istenre. Több muszlimot megkérdeztem, mondja-e a napi öt imát. Bizony, volt aki a nyugati környezet hatására elhanyagolja. Az ilyennek azt szoktam mondani, hogy Isten mindenről gondoskodik, amire szükséged van, és cserébe csak azt akarja, hogy emlékezz Rá. Mondd hát rendesen azt az öt imát, nem túl nagy ár mindazért, amit kapsz. Volt olyan muszlim, aki elsírta magát és megígérte, hogy mondani fogja.

A mi folyamatunk a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna Haré Haré / Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré mantra ismétlése is hasonló: amíg mondjuk, Istenre emlékezünk.

Nincs az a fejlett titkosszolgálat, technika, fegyverek, stb. ami minden terrorakciót meg tud előzni, bár kétségtelen, hogy kell és lehet csökkenteni a kockázatot, és azt se bánom, ha ennek az az ára, hogy a magántitok relatívvá válik és e-mailjeimet nem csak én és a címzett olvassuk.

Teljes biztonságot azonban csak az Isten tudat, Isten szolgálata adhat, és nem panaszkodhatunk, mert Ő - ismerve bennünket, hogy nem vagyunk egyformák - mindenkinek adott utat, amin elindulhat Feléje. Ne siránkozzunk tehát az európai kultúrát féltve, hanem igenis - akinek ez az útja - művelje azt. Akinek meg más útja van, menjen azon, és garantált, hogy mindenki meg fog férni a másikkal. Isten elrendezi.

Realisation from a Hated Poem

There is a poem by a Hungarian poet, Lőrinc Szabó, which I have hated fervently since I have known it.
I hated it because I have always thought that it is an expression of utmost selfishness, machoism, and it is everything an enlightened, mature relationship isn't.

As if by miracle, I found a very good English translation of the verse (which is in Hungarian, of course) on the Internet made by a certain N. Ullrich Katalin.
Read the verse and, then, the realisation.

Entirely And For Nothing

It’s terrible, I do believe,
but it’s so.

If you love, your life should be
a suicide, almost.

I couldn’t care less what modern people
or the law may demand from me,
those servants outside are all
their masters inside,
and only according to laws of my own
can I have joy and delight.

You aren’t mine if you’re still yours:
you don’t yet love me.
As long as in return you want me to be yours,
a burden you might as well be.
A bargain, even if sacred, is a bargain: I do need
something different now: Entirely and for Nothing!
Everything else is but a war
of two selfish egos fought secretly,
I’m asking for more:
be part of my fate indelibly.

I’m afraid of everyone, I’m sick
and exhausted,
I’m longing for you even so, maybe,
but it’s so long since my faith abandoned me.

To smooth away all ghastly suspicion
I can merely ask you so:
Show me the joy of complete submission
and self-denial,
and that for my sake alone you can
stand up against the whole universe.

Because as long as you want a single moment
alone and just for yourself,
as long as you dare to think of your own self,
as long as you want your life to be spared,
as long as you aren’t like an object
lacking driving force, lifeless:
you aren’t any better or more
than all the others,
a stranger you might be called,
we’ll never be lovers.

Someone protected by law may though
pass for a friend,
be like an animal, beyond law,
be like it, and I’ll love you then.

Like a lamp suddenly turned off,
don’t live when it’s what I want,
don’t talk, don’t cry, don’t realize
this solid prison,
and within myself I’ll get it right
that you can forgive: I’m a tyrant.

Translation by N. Ullrich Katalin

 I have been thinking of this poem quite often nowadays, trying to pierce into its deeper meaning, and, suddenly, the question emerged in my mind: what if, what if, this verse is not said by a selfish husband but Krishna, God?

What if this is a description of how God wants us to love Him? 

I read and re-read the verse, and found that it is a very good rendition of what the great spiritual masters teach, and, ultimately, Krishna says in the Bhagavad Gita: this is the requirement of pure, loving devotional service to God... if we can master love at this level of surrender, we can ultimately go back to Godhead, to the Spiritual World... but the price is not cheap... 

Just a footnote: the fact that the poet, by divine inspiration, could write such a perfect description of full surrender, does not mean he is not a rascal. He is rascal number one, because he demands a degree of surrender that is only due to the Supreme Lord, no one else... Still, the verse is enlightening.

Gyűlölt versből megértés

Van egy verse Szabó Lőrincnek, amit, amióta ismerem, gyűlölök. Ez a "Semmiért egészen" című vers.
Azért gyűlölöm, mert a férfiönzés, a machoizmus tömény kivonata, mindenféle modern párkapcsolat ellentéte.
.
Azok számára, akik esetleg nem ismerik, idemásolom, azután jöjjön... a megértés.
.
.
Szabó Lőrinc
(1900-1957)
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
.
.
Mostanában többször is eszembe jutott ez a vers, sokat gondolkozom rajta. Egyszer csak bevillant egy gondolat: mi lenne, ha nem a költő, hanem Maga Krisna beszélne? Akkor is haragudnék?
Rá kellett jönnöm, hogy egy "szerelmes vers" formájában valójában annak a pontos leírását olvashatjuk, hogyan kell Krisnát szeretni. Hogyan kell Neki teljesen meghódolni, és a saját megelégedésünk helyett csak arra vágyni, hogy Ő elégedett legyen.

Megpróbáltam így olvasni, és meglepődéssel tapasztaltam, hogy a sorok új, pozitív értelmet nyertek: igen, így kell Krisnát szeretni, minden más csak érzékkielégítés. Aki ezt megvalósítja, akinek sikerül így viszonyulnia Krisnához, az visszamehet Hozzá, márpedig ez az emberi élet célja, vagy inkább, nagybetűvel, CÉLJA.

Persze, az, hogy isteni sugallatra ilyen verset tudott írni, semmit nem von le a költő gazemberségéből, hiszen magának akar követelni olyan meghódolást, ami csak a Legfelsőbb Úrnak jár... de azért most már nem gyűlölöm ezt a verset  (annyira).

Bevásárlóközpont az új templom

Jópofának szánt videót találtam a Youtube-on: a karácsonyi őrületben egy angliai bevásárlóközpontban flashmob keretében előadták a Halleluját Haendel Messiásából:

https://www.youtube.com/watch?v=SXh7JR9oKVE

A zene tényleg fenséges, az előadás szép - bár lehet, hogy a videó kedvéért playbackről szól.

Ugyanakkor teljesen elkeseredtem rajta. A mai végletesen lecsúszott, profanizált és elsilányult világ szimptómájának tartom. Egyfelől: ezt a zenét nem egyszerűen szórakoztatásra írták, ez vallásos zene, aminek a fő célja az lenne, hogy az embereket felemelje, Isten felé. Itt azonban a fogyasztói társadalom igényei szerint, szórakoztatás - igaz, nívós szórakoztatás - lesz belőle. Kérdés, hogy felmerül-e bármelyik bevásárlóban Isten dicsőségének gondolata, amiről ez a zene szól.
A másik aspektusa ennek a dolognak az, hogy még ha el is fogadjuk,  hogy ez a zene akár szórakoztató is lehet, otthona a templom, vagy legalább  a koncertterem. A bevásárlók többsége azonban nagy valószínűséggel sem templomba, sem koncertterembe nem jut el talán életébe se. Számukra marad a fogyasztás, amely illuzórikus és röpke örömet hoz, hiszen az ajándékba kapott nyakkendő nem tetszik, a cipő szorít, és a kütyü pár hónap után felmondja a szolgálatot.

Ezek az emberek nem ismerik a lelki boldogságot, az Istennel való kapcsolat örömét, amely egyedül tudja örökösen elégedetté tenni az élőlényt. Ezért nagy szomorúságot éreztem a Halleluja... hallgatása közben... Isten szólítja az embert, de süket fülekre talál...

Szabadságon vagyok, unokákkal. Marci 5 éves, Rozi 3. Nagyon komoly megvalósításaim vannak!

A két gyerek vagy veszekszik, vagy üvölt, vagy követelőzik. Először nagyon zavart, de mostanra már rájöttem, hogy itt tulajdonképpen egy szemléltető oktatás folyk.

Krisna mondja a Bhagavad Gitában:
kama esa krodha esa      rajo-guna-samudbhavah
mahasano maha-papma      viddhy enam iha vairinam, azaz: „Csupán a kéjvágy az, óh, Arjuna. A szenvedély anyagi kötőerejével való kapcsolatból születik, s később haraggá alakul át — ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.” (BG 3.37)

Avagy máshol: „dhyayato visayan pumsah      sangas tesupajayate
sangat sañjayate kamah      kamat krodho 'bhijayate”, azaz „Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéjvágy támad, a kéjvágy pedig dühöt szül.” (BG 2.61)

Ez a folyamat teljesen közvetlenül tanulmányozható a gyerekek mellett. Minthogy még kicsik, nem tanulták még meg a legelemibb vágyak kontrollját, az érzékkielégítés elhalasztásának, vagy ne adj’ Isten a lemondásnak a kötelező társadalmi elvárásait. Ránéz valamire – megkívánja – azonnal meg akarja kapni, és ha nem kapja meg rögtön, indulhat a féktelen hiszti, a düh.

Az is szépen, mintegy nyersen tanulmányozható, hogy a megtestesült élőlény talán legfontosabb tulajdonsága az irígység. Képesek őrjöngésig hisztizni, ordítani, hogy ki üljön a kisszékre, amiből persze csak egy van. Tisztán látni, hogy ez az elemi erejű irígység hogyan taszított le bennünket örök hajlékunkról, a lelki világból, ide ebbe a büntetőszázadba.

Mostantól tehát úgy tekintek a történésekre körülöttem, hogy ez az Úr elrendezése az én okulásomnra. Köszönöm szépen!

Pokłosie

Pokłosie

Tegnap a szokásos vasárnapi vendégeinkkel moziztunk: megnéztük Pasikowski lengyel rendező Pokłosie [Utójáték] című, rendkívül izgalmas filmjét. Ez a film, annak ellenére, hogy a feszültebb részeinél kimentem, mert nem bírtam elviselni a feszültséget, nagyon megrázott. A történet lényege: a 80-ban Chicagóba kivándorolt férfi hazajön az öccséhez, akiről nyugtalanító híreket hall. Kiderül apránként, hogy a faluval szembefordulva megpróbálja tisztázni és jóvá tenni, amit a falu teljes lakossága a háború alatt az ott élő zsidók ellen elkövetett. Profi dramaturgia: csak apránként tudjuk meg, hogy a falu összes zsidó lakosát, nőket, öregeket, gyerekeket is, betereltek egy házba – épp a két fivér szülei házába – és a házat rájuk gyújtották. A falu lakossága pedig körbevette a házat és aki menekülni próbált, azt megölték.

Az évtizedek alatt a szörnytettet hallgatás övezte, és a megszálló németekre kenték, hogy hova lettek a zsidók, akiknek a vagyonát – földet, házat, gépeket, ezt-azt – a falu lakosai szép egyetértésben egymás között elosztották.

A film, amely nyilván nem egy egyedi, kivételes, kollektíven elkövetett bűntény ábrázolása, hanem inkább egy jelenség bemutatása, nagyon is időszerű és nem csak azért, mert az antiszemitizmus újból terjed és megpróbál szalonképessé válni, hanem mert a rasszizmus cigányok elleni megnyilvánulása már-már a filmben bemutatott kegyetlenségeket valósítja meg (pl. a tatárszentgyörgyi kivégzés jellegű gyilkosság).

De most foglalkozzunk azzal, hogyan jut el oda valaki, valakik, hogy egy ilyen tömeggyilkosságot megengedhetőnek, „normálisnak” tartson és különösebb gátlás nélkül elkövessen? Hogy-hogy nincs lelkifurdalása, hogy-hogy nem érzékeli a szörnytett súlyát, és hogy-hogy a múltat bolygató kérdezősködést csak mint okvetetlenkedést éli meg?

Nagyon hatásos jelenet volt az öreg Malinowskival való beszélgetés. A színész remekül eljátszotta, hogy az öreg parasztember nem is érti, miért kell ekkora ügyet csinálni abból, amit a falu lakossága egyetértésben, mintegy közérdekből, követett el.

Ezek a falusiak–gazdálkodók. Művelik a földet és állatokat tartanak. Számukra mindennapos, normális dolog elvágni egy csirke nyakát, leszúrni egy kétségbeesetten menekülni próbáló, az életéért könyörgő disznót. Abból sem csinál problémát, ha a kertet vad dúlja – agyoncsapja a lapáttal a vakondot, ha kell. Hja, ez az élet rendje. Az ember van a táplálkozási piramis csúcsán, azt tesz a gyengébbel, amit akar.

És ha ezer éveken át sulykolják neki, hogy a zsidó–bűnös, a zsidó felelős a Megváltó haláláért, a zsidó keresztény gyerekek vérét veszi, a zsidó maga a Sátán, a zsidót nem kell emberszámba venni–nos akkor összeáll a képlet: teljesen rendben levő dolog és a falu érdeke, hogy végre megszabaduljunk a zsidótól, a kártevőtől, akár úgy, hogy rájuk gyújtjuk a házat.

Tudom, hogy amit most fogok leírni, az a kép sokaknál vakfoltra vetül, hiába logikus a következtetés, nem fogják elfogadni, de én mégis leírom.

Közvetlen összefüggés van a húsevés és az erőszak között, és ez a film a falusi környezettel ezt – bár a sorok közt – jól bemutatta. A városban ugyanis nem ilyen nyilvánvaló az összefüggés: aki húst akar enni, annak nem kell személyesen megölnie az állatot, megteszi helyette egy iparszerűen működő vágóhíd. Falun azonban más a helyzet: látható, megélhető az erőszak és – mint láttuk a filmben – meg is van a társadalmi következménye. Ne higyjétek azonban, hogy az iparszerű tömeggyilkosság következmények nélkül jár. Ha beengedjük az erőszakot az életünkbe, ha normálisnak tekintjük, hogy pl. csak Magyarországon évente 170 millió állatot ölnek meg, akkor ne csodálkozzunk Tatárszentgyörgyön, Srebrenicán vagy éppen Auschwitzon.

Van egy szép jelmondat, amit többféle kontextusban is használnak, leginkább a környezetvédők: „Think globally, act locally”, azaz a nagy elveket érvényesítsd a személyes életedben. Ha belátjuk a természet törvényét, miszerint aki szenvedést okoz másnak, magának is el kell szenvednie ugyanazt, akkor logikus a következtetés: ki kell szállni ebből a kegyetlen körből, és abba kell hagyni a húsevést.